Másfél éve költöztünk vidékre. Sosem akartam nagyvárosban élni. Bár amikor először jártam Pesten, és a körúton végiggurultunk, az ablakhoz tapadva ámultam a gyönyörűségtől, és határozottan kijelentettem, hogy itt fogok élni. Aztán minden alkalommal, amikor mamához utaztunk, alig vártam, hogy elhaladjunk egy tó melletti pici háznál, és csendben azt gondoltam, hogy majd egyszer odaköltözöm. Nagyvárosban csak akkor lehet boldog az ember, ha rengeteg pénze van.
Mébitől egyszer kaptam egy határidő naplót. A cím helyére azt írta: A Kerekerdő déli vége. Hát végül valóban odakerültem:) Mind a négy lány vidékre költözött. Pedig szegény anyám évek óta mondja, hogy ott fogja hagyni azt a büdös várost. "Csutikám, reggel rögtön be is csuktam az ablakot, annyira büdös volt. Nem érezted amikor beértél?" . De. Dehát öregségükre? Ahogy papa viccelődve mondja, "Jó lesz az majd, hogy közel van a kórház anyócám!"
Először kutyánk lett. Mikor már tudtuk, hogy költözünk, Mébi mondta, hogy vizslánk lesz, és csütörtökön megnézzük az almot. Hogy mi? Úgy volt ppt-s prezentációval győzzük meg egymást igazunkról, erre csak így, vizslánk lesz? Végül is, jó. Máshonnan, picit később, elhoztuk Sárát. A kapuig az anyja meg egyik testvére kísérte, Sára Pest közepén hagyta abba a sírást. Mébi mondta miután haza értünk, holnap visszamegyünk a tesóért. Azóta is bánom, hogy az eszemre hallgattam...
Falun kell egy macska, hát jött az Ottó, a mentett cirmos, majd Otília, a szintén mentett ritkaronda édesség. Meg persze bentre kell egy élősarok, tele virággal, akváriummal, madárral. Határozottan kijelenthetem, hogy mára ez egy icipicit kinőtte megát. Az élősarok is, meg úgy amúgy az egész:)
Augusztusban kitaláltuk, hogy menjünk el a vásárba. Menjünk.
- De Mébi, ha mi elmegyünk, tuti, hogy valamilyen állattal jövünk haza.
-Jó. Vegyünk egy kecskét.
Talán ha tíz másodpercet gondolkodtam...
-Vegyünk.
Hát elmentünk, és tényleg vettünk egy kecskét. Gizella vagy 6 kecskével egy utánfutón feküdt. Már harmadszor mentünk el mellettük. Meg harmadszor a kisvizslákat áruló pár mellett... Mébi húzott tovább: - Kecskét veszünk most.
-Melyik a lány?
-Az ott lány. Mindjárt felállítom.
-Mébi én nem veszek olyan állatot, ami nem aktív - suttogtam
Csak ő volt, hát elhoztuk. 4-6 hónaposra mondták. Sokat sírt, ha egyedül hagytuk, így következő hónapban egy majorról elhoztuk Lujzit. Vagy száz kecske volt. Ez a kis dilis ott ugrált mindegyik körül, mint egy őzgida, egyértelmű volt, hogy ki jön velünk haza. Alig lehetett befogni. A gazda nem merte a raktérbe berakni, én nem mertem a lábamhoz rakni, így én lettem a sofőr, Mébi meg az anyóson vigyázott a kecskére, nehogy megugorjon. Pár napig csend volt, aztán a lányok együtt mekegtek. Délutánonként mint a gyerekek, rohangáltak a kertben körbe körbe karikára, mindig az asztal tetején megállva. Sára csak pislogott, ahogy mi is egymásra: "Megőrültek". Lujzi néhányszor Otíliának ágaskodott, Gizike meg a Sárával akart volna öklelőset játszani. Ma már mindenki tudja, ki kivel van.
Pont terveztük, ahogy kitavaszodik, megint elmegyünk a vásárba és hozunk egy kecskét, egyet ősszel megelletünk, télen a gidát levágjuk. Jó rendben. Aztán Mébi egyik reggel hívott, hogy egyel többen vagyunk.
Lujzi megellett. Láttuk mi, hogy nagy a hasa, de ő másik fajta, és hát ahonnan hoztuk, ott mindegyiknek ekkora gyomra volt. Gizi is behordósodik estére, egész nap esznek, jól van tartva no. De hát úgy néz ki, hogy a majorban egy fickós bak már rávetette magát.. Én meg videón néztem, hogyan kell segédkezni egy ellésnél, mit kell csinálni, ha baj van, szóval full kiképeztem magam, erre a tudtunk nélkül leszáll a gólya az ólba:) Szóval most a fejést tanulom. Mébi kiéli állatkorlátozott gyermekkorát, én meg csak úgy szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése