Sárával vásárolni

A hétvége. Az a baj velük, hogy csak két napból állnak. Igyekeztem maximálisan kihasználni.

Sárával szombaton városi túrán voltunk. A bacilusok csak nem akarnak kiköltözni a füléből, így a doktorbácsi azt mondta, látni akarja. Sára szokásához híven, boldog lendülettel ugrott az anyósüléshez. Imád utazni. A rendelés pechünkre elmaradt, de cserébe sétáltunk egyet a városban, és végre végre, közösen vásároltunk Fressnaps-ban.
Ugye itt annyira szívesen látják az állatokat, hogy nagyon. Végre egy bolt. Én legszívesebb Sárát nem hogy a boltokba, még a munkába is elvinném, szóval ezt a lehetőséget már régóta ki akartam használni. Aggódtam a fotocellás ajtó miatt, de egy pillanatnyi meglepődést leszámítva semmi gubanc nem volt. Azért magamban jót mosolyogtam.
Mint ahogy kinéz, az esze is azt sugallta Sárának, az egy fal, és nem is értette, hogy én miért akarok a falnak nekimenni, így terelt is volna egy járható irányba. Azonban  megálltam az ajtó előtt, és hopp kinyílt, ő meg olyan furcsán nézett :D Majd meg zabáltam. Picit aggódtam, hogy félni fog, mert valahogy nem szereti azokat a járólapokat, ahol kopog a körme. Nomeg nem volt még életében boltban sem. De nem volt gond. Magabiztos falkavezérként viselkedtem, nem hagytam megtorpanni, így nem is lett ideges. Teli szájjal mosolyogva jött felénk az eladó, hogy segíthet-e :) Jajj de jó volt! Megvettük ami kell, aztán beálltunk a pénztárhoz. Sára szaglászott össze-vissza, és ugye ott vannak azok a kimérhető 1000 féle jutalomfalatok...
Eszembe se jutott, hogy gond lehet, így pici fáziskéséssel szóltam rá, amikor azokat szagolgatta. Jajjj, de ügyes volt! Nem akart belőlük egyet sem elcsenni, csak végignézte az étlapot :) Biztos azért, mert nem ismeri ezeknek az ízét. Nagyon ritkán kap jutalomfalatot, az én nevelésem a dícséreten, a pozitív megerősítésen alapul. A pénztárnál fizettünk, aztán hupp az autóba, már indult is Csani elé a buszmegállóba.
Imádtam vele vásárolni!

Amerikából jött!

A statisztikám szerint a közönség soraiban ül egy amerikai :) Hello!

Interspar-ban a zacskó!

Reggel gyorsan elintéztem egy környezettudatos vásárlást. Felháborodtam.

Az hagyja ám, hogy úgy kell vadászni a magyar terméket, és a 21 napos vizet - ami adjunk hált az Úrnak, magyar - vagyok kénytelen megvenni a minőségi magyar tej helyett, mert az kétszer annyiba kerül., de hát ez... Ez aztán mindennek a teteje.
Abszolúte a tudatos vásárlók közé tartozom. Vászonszatyrom van, nem veszek túlcsomagolt terméket, sem ásványvizet, előnyben részesítem a helyi ill. a magyar árut, a gyümölcsöt nem teszem zacskóban. Csakhogy. Zacskóhasználatra köteleztek!
Mérlegelésre vittem a banánomat, és mondtam az eladónak, hogy köszönöm, nagyon kedves, de én nem kérek zacskót.

- De az kell. - suttogja.
- Már miért kéne, csak a szemét lesz belőle.
- A zacskót szépen el tetszik tenni, könnyen lebomló, nem lesz vele gond, de kérem ne ellenkezzen, mert akkor mehetek haza - suttogta tovább, és közben fogta a banánjaimat és bezacskózta.

Annyira nem érdekel, hogy könnyel lebomló vagy sem, minek az nekem? Semmi értelme. Eleve azt a cetlit is utálom amit rátesznek méréskor... A pénztárnál panaszt is tettem. Mi az, hogy kötelező zacskót használnom? Mi az, mi az. Egészségügyi előírás. Aztán a hölgy szintén suttogva elmondta, hogy az egyik eladót legutóbb megbüntették, mert nem zacskózta be a zöldséget méréskor... Ennyit a hulladékcsökkentésről.

Munkában a széna

A hétfő reggeli megbeszélésre sietve a kolléganőm megállított, hogy van valami a pulcsimon:

- Hol mászkáltál Te, szénaboglyában?
- Jah, köszi. A kecskéknél voltam reggel...

Hej'becsillogott a szemem a vidékéletre!

Úgy kell nekem a tavasz, mint Boy George-nak a szerelem

Ma reggel újra nekiindultunk. Hát... Abszolút nem voltam lelkes. Csak ide mentünk a part menti erdőbe. A nap nem sokkal előttünk kelt fel, még sütött. Ettől függetlenül utáltam az egészet.

Az a lány vagyok, aki bírja, hogy a négy évszakba született. Mindegyiket imádom, és mindig lelkesen várom a következőt. De ez a tavaszlopás elvette a kedvemet. A fene megette nézni ezt a szürkeséget, amikor szikrázott már minden!
A part, mint ahogy már három hónapja folyamatosan, most is színtelen és üres volt. Az erdőben láttunk őzet, de igazából a szürkeség annyira nyomasztott, hogy csak egy rövid csillogást engedett meg magának a szemem. Nincs mese. Úgy kell a lelkemnek a tavasz, mint Boy George-nak a szerelem!

Mint a verebek

Még nem is írtam az élősarkunkról. Illetve annyit, hogy elfajzott:) Szóval. Jelenleg négy, azaz 4 db kalitkánk van, és egy akváriumunk.

Egy-egy-el indultunk, zebrapintyek – halak… Aztán jöttek a gould amandinák, majd szépen sorjában egészen addig bővítettük a sarkot, amíg a jelenlegi állapotot el nem értük. Hogy miért álltunk meg? A sarokban nincs több szabad falfelület. Azt hiszem egyedül ennek tudható be. Nem. Biztos vagyok benne. Szóval. Zebrapintyek, gould amandinák, kákapintyek, sirálykák, és ékfarkú amandinák, valamint viszlát halak, jöttek helyette a milyen teknőcök is… Pézsma! Pézsmateknősök. Ez a sarkunk. Mindegyik kalitkában egy pár, illetve család van. A zebrapintyek most a sirálykákkal laknak, mert az ékfarkúak letojták a tojásukat, és hála Mébi gondosságának – ami semmiképpen sem zárójeles, merthogy biztosítjuk az ausztrál klímát, figyelembe vesszük, hogy ott mikor van nyár, mikor van a természetes élethelyükön a költés, ezeknek megfelelően mikor milyen táplálékot találnának, és még annyi mindent, ami egy jó madarász fejében illetve könyvtárában megtalálható – kikeltek a fiókák, így a család zavartalunk a legnagyobb kalitkánkban éldegél. No és volt az a hétvége ugye, amikor „legszívesebben az ebéd utáni sziesztát egész napos programnak nyilvánítottam volna”… Hát így volt ezzel az ékfarkú család is. Mindannyian egy ágon, mint a verebek, pislogtak bele az ausztrál nyárba.

Nyoma sem volt a szerelemnek

Tegnap a szokásos hétvégi sétánkra mentem Sárával. Most már bizonyos: ellopta a tavaszt.

Ugyan abba az erdőbe mentünk. Sára teljesen fel volt villanyozva, ugrancsként nyargalászott össze-vissza, a fülei csak úgy lobogtak a nagy rohangálásban. Ha ő nincs velem, magával rántja az erdő az én lelkemet is.

Már az út elején furcsa érzésem volt, aztán rájöttem, mi hiányzik… Hát a madarak. Valahogy sehogy sem hallottam őket. Már jócskán bent jártunk, amikor pár trilla megcsapta a fülemet. Végre. Dehát amit láttam… Az a pár csicsogás mentett meg attól, hogy ne a Végtelen történetben érezzem magamat, ráadásul pontosan annál a résznél, amikor Atreyu Artaxszal kel át a Bánat mocsarán…

A víz felé vettük az irányt, hátha… Hát nem. Percekig álltam, mielőtt a szigetre átléptem volna. Nem is tudom, mikor nyomasztott engem utoljára táj ennyire. Nyomasztott-e egyáltalán valaha.

Nyoma se volt a két héttel ezelőtti szerelemnek. A faluból kutyák vonyítása hallatszott, a varjak feketén károgtak. A halál völgyében sétáltam, és velem szemben volt a rév.

Bírom őket!

A Bírom őket azt hiszem sorozat lesz:) Nem tudom mikori ez a szám, de George fiú abszolúte imádnivalóan a '80 években maradt. A legjobban azt bírom, ahogy bugizik:D A zene meg egyszerűen űberkirály!

Ellopta a tavaszt!

Az az elvetemült, aki nyomogatja az FF és a PAUSE gombokat, mára bevadult, és ellopta a tavaszt!

Bírom őket!

Városi orgazmus

Tegnap spinningen voltam. A legjobb óra volt, amin valaha jártam!

Minden évben van egy időszak, amikor aktívan nekirugaszkodom a sportnak. Hosszú ideje ez nálam a spinninget jelenti. Imádom! Minden meg van  benne, ami egy sportban jó. Levezeti a stresszt, jókedvre derít, növeli az állóképességet, méregtelenít, jót tesz az szívnek, az immunrendszernek... Hahaha, és nem utolsó sorban tökkkkéletes popsit varázsol az ember lábavégéből:) Egy szó, mint száz. Testnek és léleknek tökéletes!
Ahova én járok, ott egy külön terem van erre a célra.  Mini üvegpalota, benne brutálnagy hangfalakkal. Velem szemben az edző, és jómagam a tükörben. Jobboldalamon látom az esti városi forgalmat, baloldalt pedig a fákat. Csak az UV lámpa világít, meg pár fehér edzőcipő a fehér zoknival, vagy a fehér pólóval. Tökéletes.
De még tökéletesebb volt a tegnapi óra, mert most másik edző tartotta. És milyen jó volt, hogy ő tartotta! Az eddigiek számomra olyanok voltak, mintha benyomta volna valaki fenntről az FF gombot már akkor, amikor elindultam az órára. Rohantam, hogy munka után időben odaérjek, rohantam, hogy időben átöltözzek, rohantam, hogy jó helyen foglaljak magamnak bicajt, és úgy amúgy, maga az óra is valami őrült tempóban pörgött. No és ehhez képest a tegnapi... Szokásomhoz híven most is késében voltam. Elég az hozzá, hogy tegnap amúgy is annyi eszem volt, mint egy kecskének (drága jó Gizikéékből indulhatok még csak ki, majd ha lesz baromfiudvar, állíthatom, mint egy csirkének...), és mindenhova kétszer kellett visszamennem, mert valamit ott hagytam. No. Szóval siettem. De ahogy felértem a teremhez, valaki megnyomta a lassítás gombot. Tökrelax volt az egész. Tökéletes zene, tökéletes feladatok, tökéletesen csepegő izzadtság a homlokomról, tökéletesen pörgő forgalom, ha az UV sötétségből jobbra fordítottam a fejem. Kint ment az FF, bent meg közel PAUSE. Ez volt a tökéletes városi orgazmus!

Az ördög beléjükbújt, Otília tündökölt

Én nem tudom, mi volt a héten a levegőben, de nálunk az összes lány megőrült! Otília meg mint a jó gyermek a családban, tündökölt.


Szombaton én rendeztem a kecskecsaládot. Azt a cirkuszt, amit levágtak, egyszerűen nem lehet leírni. Katasztrófa volt! Az udvaruk ajtaját kidöntötték, Gizi rámugrott, mert a kezemben volt a zabos edény, és egyébként is, mindegyik, még a legkisebb is, úgy csinált, mintha egy munkatáborban élnének, ahol se étel, sem ital, se semmi szabadság nincsen. Nomármost. Nálunk a ridegtartásban abszolúte van szabadság, akkor jönnek-mennek, amikor akarnak ki-be az ólból a külön, nekik elkerített udvarra a napsütésbe, friss levegőre... Semmi megkötés. Friss víz, az előírtnál kétszer nagyobb mennyiségű takarmány, mert had egyenek no, amúgy is kemény tél volt, és erre meg mintha éheznének, úgy rongyolnak árkon-bokron (és rajtam) keresztül szombaton például a zabhoz. Katasztrófa. Sára is hasonlóan diló volt egész héten. Mindenkibe az ördög bújt. És ekkor lettem én jajj Istenem milyen büszke is a mi Otíliánkra, amikor ő a nagy rosszaság kellős közepén csak figyelt az ablakpárkányról. Aztán etetésnél szintén tanúbizonyságok tett jeles magatartásáról, mert türelmesen megvárta, amíg teleszórom a tálját. Amikor már evett, még arra is szánt időt, hogy simogatásnál olyan Motíliásan végigdomborodjon a tenyeremen:)

Otília menekültként érkezett hozzánk. Mébi egyik nap, amikor haza értem, a kisházból kiabált nekem, hogy menjek gyorsan, mert lehet, hogy hülyeséget csinált. Megijedtem.A házban ott várt rám egy nagyon érdekes macska.

- Nem tudom eldönteni. Vagy nagyon csúnya, vagy nagyon szép. - Hát ezt akik már azóta nálunk jártak eldöntötték: Nagyon csúnya. De egy biztos. A legédesebb macskusz, akivel valaha találkoztam.

Leguggoltam Otíliához, aki egyből beleugrott az ölembe, és cicamód hízelgett. Én utálom a macskahízelgést, de ő valahogy annyira hmmm csinálta. Mébi elmesélte, hogy a szomszéd hozta át, hogy ha tudjuk, fogadjuk be, mert nincs hova mennie. Azóta velünk van, és tündököl az édesség.
Mint kiderült, Otília az a fajta macska, amelyik így vagy úgy, de mindenképp kiveszi a részét a családi életből. Ha otthon van, és éppen nem egerészik valamerre, mindig elkísér minket Sárával sétálni. Rohangál, vadászkiugrással támadja a fákat, aztán ha lemarad, hangosan nyávog, hogy várjuk meg. Van, hogy egészen a Dunáig lesétál velünk. Ijesztő. Múltkor meg is állított minket egy pár, hogy:

- Maguk azok nem, akivel egy macska is szokott sétálni? - De. Szóval Otíliának híre van a faluban.

Jó időben, amikor kertészkedünk, akkor is állandóan a sarkunkban van. Gondosan megnézi, mit ültetek, az elguruló földlabdákat meg levadássza. A legjobban azt szeretem benne, ahogyan élvezi a simogatást. Nálunk mindenki egyértelműen kéjenc, de mindenki máshogy élvezkedik. Giziéknél lassan egyértelművé válik, hogy a kaja a mindenük. Nos, Otília meg a simogatáson éli ki magát. Az egész testével követi a tenyeredet. Végigdomborodik a simogatáson:) Ezt annyira bírom benne, hogy hmmmögök hozzá, hogy Hmmmm Otília, mi újság van?. Ebből lett ő Motília.

Kolbászos jó reggelt!

Szép, téltavaszias reggelre ébredtem. Szedtem a lábam a buszhoz szokás szerint, hogy beérjek a büdös városba. A kolbászosba.

Laposakat pislogtam, ahogy minden reggel útközben a buszon, és a pilláim közül nézegettem, ahogy a gyárak mellett haladunk. Megérkeztünk. Leszálltam. De az első levegővétellel nagy meglepetés költözött belém. Sült kolbász illat volt:) Biztosan a piacról szivároghatott el mindenfelé a friss lágy reggeli széllel. Szinte egész úton elkísért. Hát kolbászos jó reggelt kívánok mindenkinek!

Ha már tavasz van... 2. rész

Ahogy írtam, jajj a szombat! De a vadász, ahogy rám nézett, mielőtt becsuktam volna a ház ajtaját... Menni kellett. És hogy én mennyire hálás vagyok neki azért a tekintetért!

Most a másik erdőbe mentünk. Az út egyik oldalán tél volt, a másikon tavasz. A fák között úgy tűzött a nap, mintha sose tűzött volna még. Egész napokat tudnék ilyenkor az erdőben tölteni. 

A harkály az árvíz által leharcolt fán ebédelt. Nagyon éhes lehetett, mert olyan vehemensen kopácsolt, mint mikor a szomszéd reggel 8-kor egy képet akar csak azért is oda, arra a helyre felfúrni, de az a panel az istennek sem akar engedelmeskedni, az meg csak fúrja fúrja fúrja! Hát ő meg kopácsolt. 

A sétánk olyan ötödik percénél jártunk, és már bántam, hogy otthon hagytam a fényképezőt! Az a pici harkály - tök furcsa, de úgy tudok rajongani minden állatért, amit szabadon látok, hogy nagyon – a fa legtetején dolgozott, és én addig figyelhettem ameddig csak akartam. Álltam is ott jó pár percet. 

Aztán Sárával elmentünk a másik irányba. A madarak csak úgy csicsogtak. Mekkora hangzavar volt ott! Tiszta boldogság. Megláttam egy párt külön repülni, jajj, milyen imádatosan kergették egymást a fatörzsön. Megint úgy maradtam volna. Egy helyben álltam, és Sára is ugyan ezt tette, csak pár méterrel mögöttem. Mosolyogtam a napsütésbe, meg a csicsergésbe. Aztán ütemes jégtörést hallottam egyik irányból, rögtön tudtam, hogy vad szalad, de gondolni se mertem, hogy pont felénk. Csak remélem, hogy megint őzet látunk, de mire ez az egész átfutott az agyamon, már a róka át is szaladt előttem az úton, a másik utána. De ő hirtelen ahogy meglátott minket megtorpant az út közepén, és azon nyomban visszafordult. Csak pislogtam. Sára egyből a tett helyszínére sietett, és ahogy leszagolt az útra már indult is volna a nyomába. Megijedtem. De egy szó, annyi kellett, és hű kutyám csak meredten bámult utána. Micsodaszívverésemvolt. 

Voltvárosi lányként teljesen extázisba esem ilyenkor. Mély levegő, és indultunk tovább. Elmentünk egészen a vízig. Utoljára ilyen csillogást valamikor ősszel láttam, egy vénasszonyos délutánban. Fejős Éva ír az egyik könyvében ilyesmiről. Egy lány a pszichiátriára kerül a boldogszerelemtől, és olyan csillogónak, szikrázóan fényesnek és gyönyörűnek látja a dolgokat. A legegyszerűbb dolgokat. Így voltam én akkor ezzel, és most is. Valami meseszép a szikrázó napsütésben fürdő zöld erdő, de talán még varázslatosabb ugyan ebben a fényben ébredező fagytól megviselt bármi. Érezni lehetett, hogy kilehelik magukat a fák, de nem a lelküket, hanem a fájdalmukat. Megkönnyebbülés volt az erdőben. Még a víznek is más színe volt. Egy vadkacsa pár ebédelt nem messze előttünk, hát azokon is mekkora boldogság látszott? Tiszta szerelem.  

Hazafelé még szippantottam egy-egy utolsót ebből a szerelemből. Sára, ahol a rókák voltak, percekig bámult befelé a erdőbe.
- Hiába Vucli, már messze járnak.

Az erdőből kifelé megérkeztek hozzám is a lágy, meleg szelek. A tenyeremet kifelé fordítottam, széttártam az ujjaimat, mély levegővel becsuktam a szememet, és élveztem, ahogyan a tavasz megsimogat. Láttam már az út végét, a házakat, a kis hidat, ahogy végig megy rajta egy autó, és pár embert is. Újra szerelmes lettem. Más emberként értem haza.

Ha már tavasz van... 1. rész

"Ha már tavasz van, legyen tavasz! És éljen a szerelem!" :)  Nah ilyen volt ez a hétvége! A fenne megette, hogy csak hétvégén, no most meg aztán különösen vasárnap este jön az ihlet… De hát ahogy papa mondja „A kötelességet el kell végezni kislányom”. Rendben. Elvégeztem. Dolgoztam. Sportoltam. Főztem, mostam takarítottam.  Egész héten. Ennek örömére legszívesebben a szombat ebéd utáni sziesztát egész vasárnap estig tartó programnak nyilvánítottam volna. De. A kecskét meg kellett fejni, a  vadásznak meg mennie kellett.

Szóval, ha már tavasz van, születnek a kecskék. Mondták is a rádióban, hogy idén korán jöttek a gidák, jön velük a tavasz is. Meg a fejés. A kecskefejést illetően mindenkinek ajánlom figyelmébe azt a youtube-on található oktatófilmet amit most nem találok, így nem tudom belinkelni, de biztosan ott van. A videóból kiderült, hogy természetesen Lujzi tőgye a harder kategóriába sorolandó, és meg kell mondjam, mielőtt én ezt tudtam volna, már tudtam. Elég hozzá annyi, hogy a technikámon van még mit finomítanom. Ehhez meg az, hogy úgy fél dl tejet, ha sikerült fejnem nem kis munkával.  Este kérdeztem is Mébit, hogy szerinte, ha nekem úgy 20 perc alatt ennyi sikerült, az, aki lefej 1 l-t az meddig ül ott? Tök tapasztalatlanok vagyunk. Vagyis, hogy csak én. A tavaszi mámor hatására nyitva  is hagytam a bejárati ajtót, amíg a kertben bíbelődtem, erre Mébi kiszólt az udvarra:

-Hé te asszony, nem zavar, hogy az egerek bejönnek? Honnan jöttél te lány? – Hát nem vidékről...  

Szóval. Vissza a tejhez. Nevettem, amikor a szomszéd kérdezte, tudok-e kecskét fejni. Mondtam is neki, hogy nem olyan nagy dolog az, majd csak belejövök. Jah. Ma is megpróbáltam, a csodás oktató videó megtekintése után komoly eredményt várva dédi által hozott világoskék műanyag tejeskancsóval vágtattam a karámba. Az eredményben ma is: fél deci.  Katasztrófa. De a dédi mondta délután, hogy majd jön az rendesen, csak fejjem. Egyébként ne aggódjak, hiszen ha nincsen bőség, nincsen bőséges tej sem… Nem mintha aggódnék, a gidát se választottuk még le… De azért felháborító, hogy ennyire nehéz dolog kecskét fejni! A franc. Az ember napi 8 órában olyan dolgokat old meg, hogy begöndörödik tőle a frissen vasalt haja, erre ez a tök egyszerű dolog meg nem megy. De. Eldöntöttük. Eme fergeteges fél decis sikereknek köszönhetően, nomeg azért, mert Pötyike gólyameglepetés,  ez most a tanulás időszaka. Szép is lenne, ha Lujzi képes lenne naponta 2-3 l tejet adni, csak mivel városi lány vagyok, nem tudom megfejni. Szégyen. Szóval. Drága Sorsom, köszönöm neked, hogy leszállt a gólya az ólba, és hogy Lujzikám ilyen békésen tűri, hogy gyakoroljak rajta azért a fél dl tejért! De most így visszagondolva… Lehet hogy túlzás is az a fél deci… Mind1. A lényeg, hogy vidéken az élet!

Adósság a másvilágról

Még adós vagyok a múlt heti vasárnap hajnali túrabeszámolóval. Csak hogy emlékezzen mindenki, hogy egy hete még milyen más világ volt itten. Vidéken.

Mébi hajnalban kelt, keltem vele én is. Kimentem a lányokhoz, végre tehettem-vehettem az ól körül. Reggeli rendrakás, friss széna, víz, mindenki jóízűen lakmározott. 

- Hát Sára - néztem rá kérdőn-, akkor eljössz velem sétálni, ha már így ketten idekünn vagyunk a vidéken?

Nem kellett kétszer kérnem.

Két erdő között lakunk, nomeg a Duna partján. Általában a hozzánk közelebbibe járunk sétálni. Itt még soha nem láttam őzet. Van már egy bejáratott ösvényünk is, az erdőcske közepén, de a nyomokon kívül eddig még semmi nem árulkodott arról, hogy itt vannak. Elmentünk egy ház mellett, azon az úton csak ritkán járunk. De milyen jól tettem, hogy arra mentünk. Épp kiterelték a tyúkokat, meg volt két gúnár is, aki rendet tartott a baromfiudvarban. Sára vette őket észre. Én csak azt  figyeltem, hogy a kutya mit néz, nehogy valami idegen eb legyen a dologban, mert erre felé akad 1-2 magát önállóan sétáltató jószág. De nem, Sára a kis házat nézte, ahol a tyúkok meg a gúnárok voltak. Micsoda idilli reggeli kép volt!

Picit mentünk még az úton, aztán bekanyarodtunk az erdőbe. Sára végig izgatott volt. Sokat ment előttem, amit igazából csak noszogatásra szokott, többször letért az ösvényről, és izgatottan szaglászott.  Amikor valamit állt, én is mindig megálltam, gondoltam fele se tréfa,  hogy ennyit jelez, biztosan forró nyomon járhatunk. 

 

Többször csábított volna le az ösvényről, de én makacskodtam. 

 Aztán az egyik jelzésnél, amikor türelmesen álltunk mind a ketten, egyszer csak áthaladt előttünk egy őz. Azt a csodát! Hangja sem volt az avarnak. Csak úgy átsétált. Nem hiszem, hogy észre vette minket, mert jóval előttünk volt, és teljesen nyugodtan lépdelt. Hogy a Sárára milyen büszke voltam! Több őzet nem láttunk, pedig biztosan ott voltak. Sára ahogy közeledtünk a nyomhoz, egyre aktívabban gyűjtötte a szagokat. Imádtam nézni. Azóta is fel vagyok villanyozva attól, hogy már egy éve járunk ebbe az erdőbe sétálni, és végre láttunk őzet! Otthon még csak 8 óra volt, de már megéltem egy egész hétre való csodát!