Szombaton én rendeztem a kecskecsaládot. Azt a cirkuszt, amit levágtak, egyszerűen nem lehet leírni. Katasztrófa volt! Az udvaruk ajtaját kidöntötték, Gizi rámugrott, mert a kezemben volt a zabos edény, és egyébként is, mindegyik, még a legkisebb is, úgy csinált, mintha egy munkatáborban élnének, ahol se étel, sem ital, se semmi szabadság nincsen. Nomármost. Nálunk a ridegtartásban abszolúte van szabadság, akkor jönnek-mennek, amikor akarnak ki-be az ólból a külön, nekik elkerített udvarra a napsütésbe, friss levegőre... Semmi megkötés. Friss víz, az előírtnál kétszer nagyobb mennyiségű takarmány, mert had egyenek no, amúgy is kemény tél volt, és erre meg mintha éheznének, úgy rongyolnak árkon-bokron (és rajtam) keresztül szombaton például a zabhoz. Katasztrófa. Sára is hasonlóan diló volt egész héten. Mindenkibe az ördög bújt. És ekkor lettem én jajj Istenem milyen büszke is a mi Otíliánkra, amikor ő a nagy rosszaság kellős közepén csak figyelt az ablakpárkányról. Aztán etetésnél szintén tanúbizonyságok tett jeles magatartásáról, mert türelmesen megvárta, amíg teleszórom a tálját. Amikor már evett, még arra is szánt időt, hogy simogatásnál olyan Motíliásan végigdomborodjon a tenyeremen:)
Otília menekültként érkezett hozzánk. Mébi egyik nap, amikor haza értem, a kisházból kiabált nekem, hogy menjek gyorsan, mert lehet, hogy hülyeséget csinált. Megijedtem.A házban ott várt rám egy nagyon érdekes macska.
- Nem tudom eldönteni. Vagy nagyon csúnya, vagy nagyon szép. - Hát ezt akik már azóta nálunk jártak eldöntötték: Nagyon csúnya. De egy biztos. A legédesebb macskusz, akivel valaha találkoztam.
Leguggoltam Otíliához, aki egyből beleugrott az ölembe, és cicamód hízelgett. Én utálom a macskahízelgést, de ő valahogy annyira hmmm csinálta. Mébi elmesélte, hogy a szomszéd hozta át, hogy ha tudjuk, fogadjuk be, mert nincs hova mennie. Azóta velünk van, és tündököl az édesség.
Mint kiderült, Otília az a fajta macska, amelyik így vagy úgy, de mindenképp kiveszi a részét a családi életből. Ha otthon van, és éppen nem egerészik valamerre, mindig elkísér minket Sárával sétálni. Rohangál, vadászkiugrással támadja a fákat, aztán ha lemarad, hangosan nyávog, hogy várjuk meg. Van, hogy egészen a Dunáig lesétál velünk. Ijesztő. Múltkor meg is állított minket egy pár, hogy:
- Maguk azok nem, akivel egy macska is szokott sétálni? - De. Szóval Otíliának híre van a faluban.
Jó időben, amikor kertészkedünk, akkor is állandóan a sarkunkban van. Gondosan megnézi, mit ültetek, az elguruló földlabdákat meg levadássza. A legjobban azt szeretem benne, ahogyan élvezi a simogatást. Nálunk mindenki egyértelműen kéjenc, de mindenki máshogy élvezkedik. Giziéknél lassan egyértelművé válik, hogy a kaja a mindenük. Nos, Otília meg a simogatáson éli ki magát. Az egész testével követi a tenyeredet. Végigdomborodik a simogatáson:) Ezt annyira bírom benne, hogy hmmmögök hozzá, hogy Hmmmm Otília, mi újság van?. Ebből lett ő Motília.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése