Tegnap a szokásos hétvégi sétánkra mentem Sárával. Most már bizonyos: ellopta a tavaszt.
Ugyan abba az erdőbe mentünk. Sára teljesen fel volt villanyozva, ugrancsként nyargalászott össze-vissza, a fülei csak úgy lobogtak a nagy rohangálásban. Ha ő nincs velem, magával rántja az erdő az én lelkemet is.
Már az út elején furcsa érzésem volt, aztán rájöttem, mi hiányzik… Hát a madarak. Valahogy sehogy sem hallottam őket. Már jócskán bent jártunk, amikor pár trilla megcsapta a fülemet. Végre. Dehát amit láttam… Az a pár csicsogás mentett meg attól, hogy ne a Végtelen történetben érezzem magamat, ráadásul pontosan annál a résznél, amikor Atreyu Artaxszal kel át a Bánat mocsarán…
A víz felé vettük az irányt, hátha… Hát nem. Percekig álltam, mielőtt a szigetre átléptem volna. Nem is tudom, mikor nyomasztott engem utoljára táj ennyire. Nyomasztott-e egyáltalán valaha.
Nyoma se volt a két héttel ezelőtti szerelemnek. A faluból kutyák vonyítása hallatszott, a varjak feketén károgtak. A halál völgyében sétáltam, és velem szemben volt a rév.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése