Nomármost. Egész úton haza felé úúúúúútáltam az egészet. Dühöngtem a világ dolgain, amit most csak azért nem kezdek ecsetelni, mert akkor újra dühöngeni támadna kedvem. Ésmárpedig Bébimébikém nem ilyen hangulatot érdemel, amikor hazaér, merthogy ő egy hős amiért elmosogatott, és ezért a bodzaszörpje az asztalon várja, hogy miután kiedzette magát, egyből hörpinthessen egy fél liternyit. Szóval semmi stressz a vidéken. No. Mire a faluba értem a dühöngés egészen a depresszív hangulat mélységéig zuhant bennem. Azonv ettem magam észre, hogy 30-al hajtok a főutcán. Hmjahhhhaj sóhajtoztam, és ráfordultam A dombra.
A domb egy brutálnagy emelkedő (jó ez érthető, mivel domb, de ez tényleg nagy) amit csak kettesben lehet megmászni, télen meg inkább sehogy. A tavalyi hótengerben például több helyimenő nekiveselkedett, végül mindenki lent hagyta inkább a kocsiját. Az utcánkban még egy terepjáró is elakadt :D Az tök vicces volt. Kölcsön is adtam a hólapátunkat. :D Node mindegy is, idén nem volt annyi hó, most meg már nem is fagy, szóval kanyar bevesz, és kettesben küldtem neki felfelé. Te. Én úgy elmosolyodtam. Éles kanyar balra, és már egyenesben is voltam. Az út oldalán a szántó hömpölyög, a felhők alja meg koratavaszias nászban vibrált a viszlát holnappal. Miért kell nekem a városba mennem? Agyon csap az élet szaga.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése