…ülök. Tudtam én, hogy így lesz. Egyszer csak haza jövök, és volt tető, nincs tető. Mébi expressz sebességgel építkezik.
Tök idilli lenne itt üldögélni a napsütéses madárcsicsergésben, ha a szomszéd épp nem égetne megint valami műanyagot. Hát az anyátok! Néha megment a buján virágzó meggyfáink illata. Most is. Sára meg engem keres odalent. A kis puclus, pedig még nézett is felfelé, konstatálva azzal az okos kis búrájával, hogy én valahogy felröpültem emide.
Mébi hozott fel. Mondta élvezzem ki, többet nem ülhetek a házunk tetején. Most már, hogy így látom, még ha emeletünk lenne, akkor sem látnánk az erkélyről a Dunát. És a fenyőfák tetejét sem érnénk el. :), amik egyébként olyanok, mintha ősidők óta itt lennének. Elnézve ezt az egészet így kívülről, az a 60-70 év, amit itt le fogunk élni, szép kis életnek ígérkezik. Itt is az egyik kedvenc szomszédbácsim. Valami ölebe van, akit minden nap háromszor elsétáltat a házunk előtt. Jó szomszéd, szeretem.
- Jónapot! - Fuh de meglepődött, amikor felnézett :D
- Kezi csókolom Kedves! Nézem ám, hogy hova lett a tető...
Tök cuki volt, még a fejéhez is kapott. Egyébként velünk szemben van egy sportrepülőtér. Most, hogy már vége a 10 napos orkánnak, minden délután röpködnek a sárkányrepülők, vitorlások meg a kisgépek. Esélyes, hogy a 60-70 év alatt valaki belandol az udvarba :) Megjött sógoruram. Viszlát tető!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése