Nagy rutinnal csináltam a zöldborsófőzeléket, olyan naggyal, hogy drága jó anyámat fel kellett hívnom, hogyan is kell, olyan régen főztem. Itt jegyzem meg, hogy hát persze, hogy a nyár elején termett borsónkból készült, ami a fagyasztóban várta eme jeles napot. Főzés közben kiélveztem az egyedüllétet, nomeg azt, hogy vidékgyermekünk a pocakomban mindent hall, Jézus szegény még azt is, amikor káromkodok, de erről inkább ne is beszéljünk. No szóval, kihasználva ezt a tényt, zenét hallgattunk, mire ő igencsak kedves, és finom mocorgással meg odabújással reagált, pedig tud ő olyan bugikat nyomni odabent, hogy csak úgy kerekedik a szemem, és nem hiszi el, hogy az a has hogyan képes akkora ruganyozással önálló életet élni. Megkérdeztem tőle, hogy tetszik-e neki, de nem válaszolt. A miheztartás végett azért elmondtam neki, hogy ez a mi számunk ám Mébivel, és gyanútlanul kevergettem tovább a főzeléket, majd hirtelen bevillant, hogy egy apró információt elfelejtettem közölni vele. Így hát lenéztem a pocakomra, megsimogattam, és azt mondtam:
- Mébi a te apukád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése