Függönykarnistól a Hős katonáig

Mondtam én, hogy a Gilice már itt lépdel velünk szemben. Szerdán meg is nézte magának a kéményünket. :)

Történt ugyanis, hogy az imádott online várandós naptáram azt mondta, abszolúte őrült fészekrakó vagyok, hogy még mindig csak pakolok. Ezt tudomásul véve úgy döntöttem, a belső határidőnket ugye kitolva, - merthát mire való a határidő- , hogy kedden aztán már minden össze van pakolva, kimosva ésatöbbi maradék a mikrós fertőtlenítőben várakozik arra, hogy eltegyem. Mivelhogy kedden az én drága és imádott doktorom azt merészelte mondani az uh-t követően, hogy a gyermekem készen van, nem vizsgál csókolom nehogy gondot okozzon, a frenetikus szülésznőm meg csak annyit kérdezett, amikor találkoztunk, hogy akkor szülünk-e vagy mi lesz? :) így aztán Bpről hazafelé tartva Mébivel azon tanakodtunk, hogy akár este már jöhetünk is vissza, ha az a firgány kis ficeriborsó is jónak ítéli meg az időpontot.

Szerdán aztán mivel éjjel nem történt semmi, valamilyen nagyon okos megfontolásból Mébi inkább nem engedett be egyedül a városba intézni azt a hülye adminisztrációt ésatöbbit a munkahelyemen, ráadásul én meg mindenhova benéztem, a kollégámnak még mondtam is, hogy péntekig van a papírom, szal még ne adjátok le, mire ő meglepetten kijelentette, hogy csak nem szülök meg addig, hiszen szerda van :) Otthon aztán ment a fúrás-faragás, függönyfelrakás itt is meg ott is, és mivel az én drága jó anyám, aki minden függönyünket csudaszépre varrta itt volt, hogy feltehesse, én inkább titokban tartottam Mébi előtt is az érzést, hogy nem normális, hogy egész nap atomkemény a hasam, és csendesen feküdtem. Este meg már a fúrástól felajzott jóurammal vitáztunk, hogy karnis ide meg karnis oda, és egyáltalán az a tipli miért nem megy bele a falba,és akkor jól van, hagyjál, amikor felkiáltottam a fürdőből, hogy: G. GGGGG! N. G.!!!!!, amire csak egy szimpla  Tessék érkezett olyan függönykarnisosan felpaprikázott hangulatban, node azon már, hogy Megyünk szülni! minden macerás stressz elszállt, és az ajtóban termett.

Szülésznővel kontakt, forró tus és halál nyugalom, Mébi meg akcióra készen sürget, tankol, autópálya matricát vesz, táskát cipzároz, és mire vissza ér, Te még nem vagy felöltözve?! kiakadás után a tv-t nézve kiábrándultan veszi tudomásul, hogy még egy szendót bedobok indulás előtt, a magyarázkodásomra, miszerint: Kell az energia, és ott már nem ehetek, már abszolúte csalódottan legyint, és tudja, feleslegesen megyünk Pestre.

Az autóban Petőfi rádiót hallgattunk, volt egy jó szám, amit énekeltem, persze ezzel sem arattam osztatlan sikert, mert hát Biztos, hogy feleslegesen megyünk fel. Ez nem így szokott kinézni. - mondta az én Mébim teljes elkeseredettséggel a hangjában. Közben az én frenetikus szülésznőm dobott egy kontrollt, mi újság felénk, a helyzetjelentésem után meg kijelentette, hogy jól van, akkor mondja a férjének, hogy ne álljon be a garázsba. 22 óra körül volt. Bp-re érve aztán már mosolyogva vettem tudomásul én, hypnobirthing-es, hogy 8 percenként jönnek azok a hullámok, de a mosolyom nem hatott kellő meggyőzően Mébire.

Amikor megérkeztünk a kórházba izgatottan nyitottam a csapóajtó, merthát annyiszor elképzeltem már, amikor oda mentem, hogy vajon milyen lesz majd ez a pillanat. Hát. Csudajó volt :) A szülőszobára nemsokára találkozom a fiammal mosollyal a számon csöngettem, hogy csókolom, szülni jöttem, és így már utólag értem én azokat a furcsa pillantásokat... Merthát melyik az a nő, aki szülni jön, és mosolyog?! Hát a hypnobirthing-es.

Oktató kórház, rezidens vizsgál, rezidens megint vizsgál, majd a doki is, de minden rendben, felvesznek, szólnak a szülésznőmnek. Szép kis szobát kapok, Mébi is elő kerül, és együtt várjuk, hogy a szülésznő megérkezzen. Közben Mébi elsajátította a fájásmérő és a ficeriborsó szívhangját mérő készülékek működését, és lelkesen drukkolt meg jelzett, mikor merre halad a dolog, és hogy mennyi van még vissza. Hősapuka! Mikor imádottszülésznő is megjött már, szépen álltunk, a szünetekben nevetgéltünk, beszélgettünk, aztán meg elhallgattam és csináltam amit tanultunk: 20 lassanbefelfújomahéliumoslufitlégzés, közben meg Mébi folyton dicsért, hogy milyen szép vagyok, és ügyes. Kérdeztem a szülésznőmet, durvább lesz-e még, amire ő csak annyit mondott, nem tudja mit érzek, mert az arcomon nem lát semmit, a gép meg maxot mér folyton egymás után, szóval nem tud válaszolni. Hősjuci :) És mivel az voltam, Mébi végig mellettem tudott lenni, semmi vörös fej, semmi kiabálás, semmi izzadásos erőlködés. Csak 20 másodperces lufifújás, nomeg Mébi kézszorítás. Ami megjegyzem, hihetetlen mennyit segített. Az meg külön pochén volt, hogy amikor véletlenül megláttam imádott szülésznőm gumikesztyűét, én hánytam el magam, és Mébi volt az, akit egyáltalán nem zavart. A hősMébim! Majd megjött az imádott doktorom, aki csak annyit mondott: Csuti. Nagyon szép. Én meg rámosolyogtam, és: Doktor úr, gondolta volna tegnap, hogy ilyen hamar találkozunk? és nevetett. Aztán meg mikor azon panaszkodtam, hogy nekem nagyon melegem van, csak mosolygott, és a péklapát kezeivel hűtött ott, ahol tudott. Mébi ekkor már ajtón kívül volt, de aztán amikor hallotta, hogy 05:30 perces doktor felkiáltással megszületett a fia, és az imádott orvosom éppen érte indult sietve, majd fellökte az ajtóban :) A Hős katonánk 3060 grammal és 54 cm-rel látta meg a világot. Hát hellosziaszevassz!