az ott is marad. Na.
Lassan 4 hete adós vagyok ezzel a bejegyzéssel. Borsóval 3 napot voltunk kórházban, egy cuki kis 4 ágyas szobát kaptunk. Közvetlen ágyszomszédunk Zsófi és az ő tündéri anyukája volt. Egyébként olyan ez a csecsemős osztály, mint valami elvarázsolt hely. A nagypapa azt mondta rá, babagyár.
Pizsamás anyukák mellükön vagy karjukon mászkálnak egy pólyás csomaggal, a szobákban félmezítelen asszonyok hol masszírozzák, hol fejik, hol borogatják mellüket. A nővérkék, ó, azok a drága nővérkék, mindenkit Anyának hívnak, mint egy bűbájos keresztnevet, úgy használják. Az éjszakai ordítás megszokott, senki se idegeskedik miatta. Az én Hős katonám aki leginkább nem, mert ő olyan békességben aludt még akkor is, amikor az összes síró-pityogó kisleány szobatársa torkaszakadtából ordított, hogy csak na. Mondta is a nővérke az egyik csajszinak, hogy hát ez aztán már mindennek a teteje, tudom én, hogy ebben a szobában mindenki skorpió, de ez azért már túlzás kisasszony! Aztán meg ott vannak a depressziós nők, akik előre pánikolnak mindentől, és mindig sírnak, meg azok a lassan elkeseredtek, akiknek a babájuk annyira türelmetlen, hogy az istennek nem akarja megvárni, amíg azt a "kősziklát" - ahogy a holleanyótündér nővérke nevezte - sikerül a szájába vennie. Kiborulások, káromkodások, tehetetlenség, majd öröm, boldogság és nevetés, ha össze jön.
Furcsa egy hely, a tengeren nincs ennyi hullámzás. De Borsó meg én egy öbölben lehettünk, mert ezeknek a viharoknak még a szelét sem éreztük meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése