3 hónap elment…

El ám. Pont úgy, mintha egy olyan gyorsvonaton ülnék, aminek az ablakán csak a villámgyorsan elsuhanó mindent látom, de a vagonok mégis olyan nagyok és tágasak, hogy az idő egyszerre rohan és áll.

Az, hogy Manócici nem is olyan régen született néha úgy tűnik fényévekre, néha meg úgy, karnyújtásnyira van. Sokat gondolok rá. Az egészre. Arra, hogy amikor összehoztuk mondtam neki 20 perc hason fekvés után, hogy jól van te gyermek, megtettünk mindent, most aztán már csak rajtad múlik, hogy akarsz-e jönni mihozzánk. Aztán arra, hogy amikor a pocakomban volt.. Hogy ő is akkor ébredt, amikor én, és hogy az értekezleteken mindig rugdosott. Aztán az utolsó látogatásra a drága doktoromnál.. Hogy amikor mondta, ez a gyermek készen van, és a szülésznőm, az a drága, ott várt az ajtóban,hogy nah, mikor szülünk? Aztán az indulás előtti Mébi szerint ebből nem lesz semmire, az izgatott boldogságomra, hogy Úr meg Isten, nemsokára találkozom a kisfiammal.

Még a doktorom is hiányzik. Sokat gondolok rá is. Legszívesebben, amikor tavasszal megyek hozzá megölelgetném és megpuszilnám. Fülemben csengnek a segítő szavai, amikor pénteken, műszak végeztével még eljött hozzám és kiültünk a csecsemő osztály folyosójára, hogy ahogyan ígérte, és az ígéretét megtartva mondjon pár szót, és hogy egyet se felejtsen ki, az ujjain számolta szépen sorban haladva, hogy sárgaság, mellek, házasélet ésatöbbimiegymás.

Mébinek tegnap mondtam, hogy hiányzik az egész. Olyan tökéletes volt, és olyan szép, hogy ugyan felcsinálhatna majd megint. Persze csak miután Manócici már ovis, mert most még nagyon szüksége van rám. Mondjuk még úgy két-három gyermeket szeretnék, de Mébi ezt a lelkesedésemet inkább annak tudta be, hogy én is olyan vagyok, mint az a többi nő, akinek agyára ment a terhesség, szülés gyerek ésatöbbimiegymás, majd hozzá tette, Manócici olyan tökéletesre sikerült, hogy most egy ideig kár próbálkozni, mert még egy ilyen csodát most nem tudna csak úgy septiben összehozni. Megnyugtatásomra elmondta azért, hogy olyan 5-6 év múlva majd egy kistestvér, igen, megérkezhet. De valóban, nincs kétség. Totál beleőrültem ebbe a szerelembe!

Egyébként anyaságom 3 hónapja alatt arra jöttem rá, hogy minden probléma hatalmas, de minden alkalommal egy még hatalmasabbra bukkan az anya. Aztán meg arra – remélem ezt majd a kamasz gyermek nem fogja nagyon csúnyán, igazán világháborús hangulatban a fejemre olvasni – hogy mindig a szülő a hibás. Arra az esetre, ha Manóci ezt bevetné, megjegyzem, ha a gyermek később egy idióta lesz, igen, azért is a szülő a hibás, de eljön az a pont kisfiam az életben, hogy az embernek meg kell lennie a magához való eszének, a körülményektől függetlenül. Szóval szedd össze magad, hiába azért vagy idióta, mert a szüleid azzá tettek, ez nem mentség az idiotizmusodra! De te nem leszel idióta, ne aggódj, ezt csak a miheztartás végett írtam, hogy ha esetleg tényleg nagyon elszúrnánk a dolgot. De nem fogjuk.

Szóval még csak három hónap telt el, de egyre jobban az a meggyőződésem, hogy anyának születtem - Kicsit megijeszt ez így leírva, mert hellóóóó fejvadász, remélem nem veszed zokon ezt a kijelentést, és azért tartogatsz nekem valamilyen fasssssza állást, mert hidd el, jó voltamvagyokleszeknekedérted! -. És igen, most már teljesen világosan látom. Mindig is akkora empátiával gondoskodtam mindenről, mint ide Makó. Mert pölö az anyukám egyszer a Lonlont, a piros kántáros nadrágos pandamacimat, amit akkor kaptam karácsonyra, amikor a barbiházamat, de én a pandát egyből, amint kibontottam megöleltem, no szóval őt egyszer lehánytam, mivel mindig velem volt, és miután kimosta a fülénél fogva csíptette fel az erkélyre száradni, egészen addig, amíg én ezt meg nem láttam, mert a könnyeim közül mondtam el, hihetetlenül csalódottan, hogy nem igaz, hogy ők ezt nem látják, nem értik: Dehát ez fáj neki!   

Hát, 3 hónap után így vélekedek a dolgokról. És persze hidegrázást kapok, ha nem tudom, merre vannak és mit csinálnak a gyermekemmel, értem ezt úgy, hogy ha nagymama mire kijövök a boltból, nem áll ugyan ott a fiammal, ahol hagytam őket. Attól is megőrülök, ha kisgyereket látok sírni egy filmen, és utálok minden felnőttet, aki csak azért, hogy jól mutasson, így megsiratta, és volt még szíve kamerával felvenni, megvágni, és elém rakni, hogy megegyem. Hogy a híradóban beteg gyerekeket mutatnak, vagy azt mondják, hogy. Nem. Ezt még leírni se tudom.

Kétség nem fér. Anya vagyok. Tigris! Nincs még egy ilyen szeretet a földön. És az agyamra ment.

Itt van újra

Nincs többé kétség. Az, amit Mébi mondott még a múlt héten, hogy a tél nem tart örökké, ma reggel visszavonhatatlanul az arcomba mosolygott, és a fülembe suttogott. Ő. A tavasz.

Manócici mivel tegnap a szokottnál picit korábban tért nyugovóra, így korábban is ébredt, hogy ő most már fél 6kor tényleg nagyon éhes. Miután megtömte a pocakját, és jó anyája kicserélte a pelenkáját a félhomályban, igazán sokatmondó békességgel nyugtázva a kiváló bánásmódot szépen, egy kis biztos ami biztos azért szopom még egy kicsit az ujjamat pózban elszenderedett. Nekem meg gyanús volt, hogy már 6 órakor világos van, de mégis, mint egy újszülött léptem ki a teraszra egy vödör friss vízzel a kezemben, hogy hát ha már így alakult, kiengedem a csirkéket. Úgy meglepett a madárcsicsergés, hogy csuda. A rikító napfelkeltében az öreg szilvafánk oldalában csivitelte a rigó, hogy hahó jó reggelt, hahó! Jön a tavasz hahóó! Bele is szagoltam a levegőbe. Napsütés illata volt.

Nem tart örökké

A két méteres hó ahogy jött, úgy ment is. Már tegnap megkezdődött az olvadás, amivel kapcsolatban nemtetszésemet kinyilvánítva Mébi csak annyit mondott, hogy mindjárt március, és hogy nem tart örökké a tél. És arra, hogy valóban, hamarosan jön a tavasz, már abszolúte lélekmelengető szívdobbanásokkal és illatokkal teli orral szemcsillogva elhallgattam.

Megint bentragadtunk

Bezárkóztunk a kis fészkünkbe, mivel jött a hófúvás, meg egy hatttalmas hóvihar, és még jó, hogy legutóbb annyira bevásároltunk, hogy nagyon, mert Mébi is feladta, hogy autóval induljon bárhova. Azt mondta, hazafelé jövet a busztól beszakadt, és nem térdig, hanem a mellkasáig eltűnt. Még jó, hogy magasabb, mint Ilonka! Persze a dolog abszolúte nem volt meglepő, hiszen engem is ez a kép fogadott, amikor kinyitottam reggel a kaput:

Aztán meg a kutyák csak úgy dorbézoltak nálunk, mivel a kerítés többé már nem volt kerítés, hiszen a maga 10 centijével senkinek sem okozott akadályt. 

Mindeki ki-be járkált nálunk, olyan volt a kert, mint valami kaszinó, persze Sára legnagyobb örömére. Hozzá teszem, hű kutyánk annyira hű, hogy neki esze ágában sem volt a szomszédba menni egy kis kalandért, ő itthon fogadta a vendégeket.  Még jó, hogy meglátogatta a doktor bácsit a télen, így a fogamzásgátlással nem kellett bajlódniuk, hiszen a kedv s szándék is messzire szállt vele. Erről jut eszembe, bírom a Van-e szándékot!

Kerekerdő déli végén a tél

Kemény. Voltak már zord idők erre, Jani, a szomszéd minden télen elmeséli, amikor a boltból hazafelé jövet egyszer csak eltűnt mögötte az Ilonka, mert beszakadt alatta a hó. Nomeg aztán arról is éles emléket őriz, amikor még nem lakott itt, de kijött megnézni a helyzetet, és a kaput nem találta. Igen, persze.

Nem volt elég a nagy mínusz, ami akkora volt, hogy Manóci szobájában a termosztátot nem bírta követni a kazánunk, így a mellett, hogy azt is átállítottuk, folyton folyvást tüzeltünk. Annyira, hogy nagyon. Nesze neked környezetvédelem. Még én is vágtam fát, mert hiába hagyott itt nekem Mébi, ahhoz, hogy huszon pár fokot tudjak tartani a nappaliban és a hálóban is, rakni kellett rá rendesen. Itt jegyzem meg, remek mulatság volt! És  most nem arra gondolok, hogy a nagy tüzelésben a kályháskesztyűnk meggyulladt, és pánikolva öntöttem nyakon egy vödör vízzel, nem. Ez nem volt remek. A faaprítás viszont annál inkább! Annak ellenére, hogy minden egyes jól irányzott csapás hatalmas sikerélményt adott, azért éreztem én, hogy vicces látvány lehetek, és jómagam is hangosan kacagtam ezen az egészen, hogy bal kézzel, Mébi naaaagy kék kabátjában és a bojtos sapkámban baltát fogok. Majd a riheröhizés közben átfutott a fejem, remélem a szomszéd nincsen itthon. De. Itthon volt. Annyit mondott, hogy hello, és egy ércesen udvarias rövid kacaj után hozzá tette, hogy Te, nem áll az jól neked… :) Mindegy, én annyira büszke voltam magamra, hogy le is fényképeztem, hogy Mébinek megmutathassam, mekkora egy asszonyállat hősnője van, hogy ennyi fát vágott, de azért annyira nem vagyok nagy az arc, hogy ide is feltöltsem :)

No aztán végre a szűnni nem akaró havazás, és a kutyahideg csillapodott, és ennek örömére Manócival összekötve, Sárával az oldalunkon elballagtunk a napsütésben a boltba, és meglepődöttségemtől egyáltalán nem zavartan prezentálta a táj, hogy igen, valami ilyesmi lehetett akkor is, amikor az Ilonka elsüllyedt. Csak mi már a hókotró után jártunk. 

Sára is, meg mi is nagyon élveztük a dolgot, hű kutyánk így rohangált:

Aztán a nagy ugrálás és túrás után meg így nézett ki:

Aki keres...

Az talál. Én, egy tojást a kabátzsebemben :)

Nagy öröm ez, hiszen ahogy anyósom mondja, befagyott a tyúkok segge, még akkor is, ha én ezen a kijelentésen meglepődök. Így van - néz rám határozottan -, ezt így szokták mondani! Kutya hideg volt az utóbbi napokban, voltak olyan napok, hogy Manócicivel még levegőzni se tudtunk kimenni, mert a -10 fok is csak napi átlagnak számított… Szóval, ejbeörültem neki!

Baromfiék egyébként szintén az ólban kuksoltak, csak a kakas dugta ki az orrát, konstatálta, hogy a mai helyzet sem jobb a tegnapinál, így elmondta a magáét, majd visszabújt a tyúkjaihoz. Kutya hideg van odakünn!

Ülök.

Ülök és várok. Manócici délután négy órakor közepesen nagy hiszti mellett vette tudomásul, hogy igen, akár hogy is, ő tényleg fáradt, és végre az énekemre  ami minden ilyen alkalomkor ez

megnyugodva inkább mégis úgy döntött, hogy igazat ad az ő drága jó anyjának, és elhiszi neki, hogy tényleg álmos, majd lehunyta a szemét és elszenderedett... Ennek jóindulattal is már 4 órája. És mivel ilyenkor csak fél, egy órákat szokott kummantani fürdés előtt, én már olyan öt óta startra készen állok, hogy a gyermek mindjárt felkel, és evés, aztán fürdés, így semmi komoly dologba nem kezdtem bele. Már 1 órája bánom, hogy nem tusoltam le, de most meg aztán már tényleg nem merek semerre se mozdulni, mert aztán tényleg bármikor felébredhet. Olyan hangosan pötyögök a klaviatúrán, ahogy csak lehet, már a függönyt is elhúztam, de ez a kis imádatos borsó csak sóhajtott rajta egyet, majd a másik oldalra fordítva fejét szundított tovább. Nevettem, amikor egy nővér azt mondta, hogy emlékszik, startra készen állt a kislánya ágya mellett drukkolva, hogy ébredj, ébredj már, mert mindjártmegetetlek! Hát. Kezdem feladni a dolgot, bár Manóci éppen elkezdte szopni az ujját, de nála ez nem feltétlenül az ébredezés jele... Lehet tényleg el kéne mennem fürdeni, és akkor mivel mörfi, csak azért is felkelne...

Nah? Tekereg... :) Lehet, hogy meghozta a gyümölcsét a gépelés? Kérlek, kérlek!

Nem. Rotyogott egyet a gatyába, és alszik tovább. Te drága gyermek, mit fogsz csinálni az éjszaka? Merthogy kérem szépen az én kicsi fiam már végig alussza az éjszakát! Fél 8, 8 kor lefekszik aludni, ha úgy van fél 10kor még eszik egyet és olyan fél7, fél 8 körül ébred reggel. Nem bírok tovább várni. Elmentem fürdeni.

Hó, hahó

Az előrejelzett pánik okán felbuzdulva Manócicivel már tegnap bevásároltunk a mamáékkal, velünk volt a középső nagybácsi is, akit kérlek szépen hószünet miatt már 11kor hazaküldtek az iskolából. Khm, itt jegyzem meg halkan, hogy akkor még egy cm hó sem esett... Szóval lelkesen vártuk a havat, ami most már tegnap estétől szakadatlanul hullik, annyira, hogy a szántás maga a hótenger, mi meg rajta vagyunk a kis ladikunkkal. A gerendák csak úgy recsegnek-ropognak a nagy hidegben, a kályhában meg éppen csak szusszanásnyi szünetekkel pattog a tűz. El vagyunk barikádozva, a hókotró hát persze, hogy felénk se néz. Biztos, ami biztos, mi kiástuk magunkat, bár ahogy nézem már nem nagyon van nyoma.

Van egy kis ösvény a baromfikhoz, meg van egy az utca felé, no és mikor az utóbbin dolgoztam a téli hangulattól felajzva lelkesen, bébiőrrel a zsebemben, megjelent gyanútlanul Mébi, akit én már akkor tudtam, hogy a következő lapáttal telibedobom, amikor ő még csak gyanútlanul a kesztyűjét húzva megállt mögöttem. De már késő volt, a mozdulatsorozat benne volt a kezembenderekamban. Minden pénzt megért a meglepettsége :)

Mondtam. Megmondtam.

Az ígéret szép szó. Ha betartják, úgy jó. És mivel én, a gyermekem anyja, megígértem neki, hogy ha ügyes lesz, megírom a blogomra, no, hát így fél 11-kor ahelyett, hogy aludnék, megtartom a szavam.

Történt ugyanis, hogy suttogok. Még mielőtt Manócici megszületett, már tudtam, hogy Tracy Hogg-ra fogok hallgatni gyerekneveléssel kapcsolatban. Az első kötetet lilára cetliztem, hűen önmagamhoz, hogy én, aki anyja leszek, nem tagatom meg ebben az esetben sem a pontos, precíz, csak a miheztartás végett magamat, és felkészülten fogadom. Sokat segít. De egyébként két és fél hónapos anyaságom alatt arra rájöttem, hogy csak egy a biztos. Az, hogy minden folyton változik, és hogy mindig a szülő a hibás. 

Szegény Manócici már több mint két hete sír, mit sír, ordít elalvás előtt annyira, hogy a könnyei is csorognak, édes istenem, hát ha csak rá gondolok össze szorul a szívem. Egy szó, mint száz, hogy a lényegre szorítkozzak, drága gyermekem napközben igencsak hisztikrisztire veszi a figurát, amikor is én, drága jó anyja úgy ítélem meg a szitut, mivel ásítozik, nem pislog, és vagy üveges tekintettel mered a semmibe, hogy itt az ideje egy kis szundibundinak, noshát akkor ő ordít. Ami felettébb szokatlan tőle. És ma van a napja, hogy Tracy hogyan tanítsuk elaludni a gyermeket módszerét kipróbáltam. Persze azzal a negatív áldással, hogy úgyse, de hát mégis, hátha.

Manócici jóllakott, elfáradt, megcirógattam, megpuszilgattam, és betettem a kiságyában. Persze sírt, de én ott voltam vele, simiztem a hátát, és felhúztam a kis zenélő micsodáját is, és mondtam neki, hogy legyen ügyes, aluszizzon, mert én tudom, hogy ő nagyon fáradt, helyezze magát nyugodtan kényelembe, megvárom, és ha ügyes lesz még a blogomra is megírom. Borsó kb. 5 perc alatt elaludt. Szépen lassan megnyugodott, sóhajtozott, elkezdett fészkelődni, persze jó szokásához híven bukott még egy nagyot – amiből anyája szépen kiemelte és megtörölgette - , majd elszundított. Mondtam neki, hogy akkor most már leveszem a kezemet, de még itt maradok, ne aggódjon, meg hogy nagyon ügyes kisfiú, és én nagyon büszke vagyok rá, és hogy tényleg, meglássa, megírom a blogomra, ahogy megígértem, és ha gondja van csak szóljon, és jövök hozzá.  /Teszem hozzá egy nappal később,hogy nem volt. Fél 10kor felébredt még egy gyors vacsira, majd legközelebb hét órakor szólt,hogy most már ébren van. Én persze megszokásból éjfélkor, és háromkor is felkeltem, megnéztem, és mivel semmi dolgom nem volt, raktam a tűzre, majd szundítottam én is tovább.

Annyira jó munkát végzetünk, hogy még magamat is meg kellett dicsérjem, így hát mivel egyedül voltam, fogtam a bal kezem, és megveregettem vele a jobb vállamat. Jó munka volt! Ügyes voltál anya! Megy ez! 

Egyébként itt jegyzem meg, Csani szerint azért lovalja bele magát a nagy zokogásba, mert tudja, hogy akkor felveszem. Kiértem magának és magamnak is, mondtam neki, hogy nem akarom én ezt róla feltételezni, mire ő az anyatigris énemet meglágyítva finom édesdrágán  csak annyit mondott, hogy de hát Juci, a kisbabák ilyenek.

Hozzáteszem, biztos jó annak is, aki Ford-ozik, de Manócicinek már most komoly egyénisége van, ami biztosan nem férne bele ebbe a kőkemény robotba. Amúgyképpenmeg tökéletesen csinálja, úgy jön ki a 4É-ből, hogy 2-3 óránkét eszik nappal, 2 hónapos múlt csak el, és már van, hogy végig alussza az éjszakát, és a kajaidő sem tart szerintem 10 percnél tovább, mert úgy beburkolja, mint egy igazi kis zabagép. Tehát ezt neked, amikor kioktatsz, hogy nem árt annak a gyereknek rendszert tanulnia, igenis hogy csak 3 óránként etessem, nem baj az, ha sír, és hogy egy étkezés nem tarthat tovább 30 percnél.