Mondtam. Megmondtam.

Az ígéret szép szó. Ha betartják, úgy jó. És mivel én, a gyermekem anyja, megígértem neki, hogy ha ügyes lesz, megírom a blogomra, no, hát így fél 11-kor ahelyett, hogy aludnék, megtartom a szavam.

Történt ugyanis, hogy suttogok. Még mielőtt Manócici megszületett, már tudtam, hogy Tracy Hogg-ra fogok hallgatni gyerekneveléssel kapcsolatban. Az első kötetet lilára cetliztem, hűen önmagamhoz, hogy én, aki anyja leszek, nem tagatom meg ebben az esetben sem a pontos, precíz, csak a miheztartás végett magamat, és felkészülten fogadom. Sokat segít. De egyébként két és fél hónapos anyaságom alatt arra rájöttem, hogy csak egy a biztos. Az, hogy minden folyton változik, és hogy mindig a szülő a hibás. 

Szegény Manócici már több mint két hete sír, mit sír, ordít elalvás előtt annyira, hogy a könnyei is csorognak, édes istenem, hát ha csak rá gondolok össze szorul a szívem. Egy szó, mint száz, hogy a lényegre szorítkozzak, drága gyermekem napközben igencsak hisztikrisztire veszi a figurát, amikor is én, drága jó anyja úgy ítélem meg a szitut, mivel ásítozik, nem pislog, és vagy üveges tekintettel mered a semmibe, hogy itt az ideje egy kis szundibundinak, noshát akkor ő ordít. Ami felettébb szokatlan tőle. És ma van a napja, hogy Tracy hogyan tanítsuk elaludni a gyermeket módszerét kipróbáltam. Persze azzal a negatív áldással, hogy úgyse, de hát mégis, hátha.

Manócici jóllakott, elfáradt, megcirógattam, megpuszilgattam, és betettem a kiságyában. Persze sírt, de én ott voltam vele, simiztem a hátát, és felhúztam a kis zenélő micsodáját is, és mondtam neki, hogy legyen ügyes, aluszizzon, mert én tudom, hogy ő nagyon fáradt, helyezze magát nyugodtan kényelembe, megvárom, és ha ügyes lesz még a blogomra is megírom. Borsó kb. 5 perc alatt elaludt. Szépen lassan megnyugodott, sóhajtozott, elkezdett fészkelődni, persze jó szokásához híven bukott még egy nagyot – amiből anyája szépen kiemelte és megtörölgette - , majd elszundított. Mondtam neki, hogy akkor most már leveszem a kezemet, de még itt maradok, ne aggódjon, meg hogy nagyon ügyes kisfiú, és én nagyon büszke vagyok rá, és hogy tényleg, meglássa, megírom a blogomra, ahogy megígértem, és ha gondja van csak szóljon, és jövök hozzá.  /Teszem hozzá egy nappal később,hogy nem volt. Fél 10kor felébredt még egy gyors vacsira, majd legközelebb hét órakor szólt,hogy most már ébren van. Én persze megszokásból éjfélkor, és háromkor is felkeltem, megnéztem, és mivel semmi dolgom nem volt, raktam a tűzre, majd szundítottam én is tovább.

Annyira jó munkát végzetünk, hogy még magamat is meg kellett dicsérjem, így hát mivel egyedül voltam, fogtam a bal kezem, és megveregettem vele a jobb vállamat. Jó munka volt! Ügyes voltál anya! Megy ez! 

Egyébként itt jegyzem meg, Csani szerint azért lovalja bele magát a nagy zokogásba, mert tudja, hogy akkor felveszem. Kiértem magának és magamnak is, mondtam neki, hogy nem akarom én ezt róla feltételezni, mire ő az anyatigris énemet meglágyítva finom édesdrágán  csak annyit mondott, hogy de hát Juci, a kisbabák ilyenek.

Hozzáteszem, biztos jó annak is, aki Ford-ozik, de Manócicinek már most komoly egyénisége van, ami biztosan nem férne bele ebbe a kőkemény robotba. Amúgyképpenmeg tökéletesen csinálja, úgy jön ki a 4É-ből, hogy 2-3 óránkét eszik nappal, 2 hónapos múlt csak el, és már van, hogy végig alussza az éjszakát, és a kajaidő sem tart szerintem 10 percnél tovább, mert úgy beburkolja, mint egy igazi kis zabagép. Tehát ezt neked, amikor kioktatsz, hogy nem árt annak a gyereknek rendszert tanulnia, igenis hogy csak 3 óránként etessem, nem baj az, ha sír, és hogy egy étkezés nem tarthat tovább 30 percnél.