D, mint delfin

Mucirucival alig várjuk, hogy jöjjön a szombat. Mert ha szombat, akkor a magánhangzók ritmusos üdeségével dalolom neki papucsban csattogva a kis béka fürdőköpenyében azon a sárga lapon felfelé, hogy meeeegyünk úúúúúszni, meeeegyünkmeeeegyünkmeeegyünkmeeeeegymeeeegyünkuúuúuúúúuúúúúúszni Muci!

Négy hónapos volt, amikor elkezdtük babaúszásra járni. Picit aggódtam, mert az én kis álomszuszék gyermekem 1 óra ébrenlét után már jelentőségteljesen hümmög, és összefont szemöldökkel néz drága jó anyjára, hogy legyen olyan kedves tegye őt tisztába, aztán rakja a kiságyába, had kummantson úgy egy órácskát legalább. Nomeg ott volt az is, hogy annak ellenére, hogy a könyv szerint nincs az a négy hónapos baba, akinek két óránkét kéne ennie, nos mióta Muci megszületett, úgy néz ki mégis akad legolább egy, hö, amit én egyáltalán nem bánok, és egyébként sem az órát nézem teeee, könyv, hanem azt, hogy éhes-e a gyermek vagy sem, no és hát ha enni akar, hát had egyen. Még akkor is, hogy a korábban kedveld házi orvosom aztakurva mellgyulladáskor közölte, ne etessem igény szerint azt a gyermeket, mert nem árt neki, ha rendszert tanul, és mellé még okosan az asszisztens hozzá is tette, hogy sírni fog, de az nem baj, és elhiszi, hogy mennyire jó is az, amikor a gyermek egy órán keresztül a cicimen lóg. Khm. Itt jegyzem meg, hogy szegény drága fiamnak hála a jó égnek, rendszerét az életében nem az határozza meg, hogy svájci órát megszégyenítő pontosággal, egyazon módon és ütemben eszik mindenkor. (Egyébként nem vagyok a napirend ellen, van neki, nagyon is jó, szigorú, de még is hozzá alkalmazkodó, de az, hogy órához igazítsam, nekem nem gyere be sem ajtón sem ablakon, hiszen ott lesz rá az egész élete, hogy azt nézze, hogy te jó ég, már ennyi az idő, elkésem, miért nincs már itt, ezt már rég be kellett volna fejeznem, elaludtam, nem tudok aludni pedig már ennyi az idő, és a többi miegymás, amiért az ember, legalábbis én, utálja az órát. Elvégre a rigók sem 04:53-kor kezdenek el fütyörészni, nemigaz?) A cickón lógáshoz meg annyit, hogy ki az az állat, aki egy órán keresztül téljes áhítattal és imádattal képes szoptatni minden alkalommal, úgy, hogy ezt még igényli, és akarja is. Hát én nem. Muciruci ha már itt tartunk kb. 10-20 perc alatt beveri az adagját, úgy, hogy  az ajtóban álló nővérem megjegyzése során, miszerint slukkol ám? veszem valóban tudomásul, hogy nem csak én hallom, ahogyan azt korábban gondoltam.

Szóval visszatérve, a kaja azért gond, mert fél-1órának el kell telnie a vízbeérkezésig, és hát ha még közben be is alszik ezt azért nehéz kivitelezni. Gondoltam. De milyen rosszul, ugyanis Muciruci abszolút nem mutat sem összehúzott szemöldökkel, sem pedig semmilyen hümmöggéssel fáradtságos állapotára, de figyel annál inkább a körülötte lévő sok babára. Én azt hittem, hogy a víz lesz az, ami majd érdekelni fogja, hiszen itthon akkora Hanc úr a kádban, hogy ha nem készül fel rendesen az ember, akkor az átöltözés garantált. Szóval a kis delfin ismerkedik, két babanézés között meg ügyesen alámerül, mondókára, úgy mint nyuszifüléthegyezi, megyahajóadunán, gyitepacigyiteló csinál ezt is meg azt is a kacsaúsztatóban drága jó anyjával. Ez a hetünk fénypontja! Úszás után sietünk a tus alá, amit Muci, hejj, az én hős katonám még akkor is hanyag nemtörődömséggel tűr, ha éppen picit hideg víz folyik belőle. Együtt beállunk alá, majd fuhúlúúúúúúdejóóóóvoooolt papucscsattogásos dallammal sietünk törölközni, testápolózni, öltözni, enni, és hát az evés, no igen, az már bealvással végződik. Büszke vagyok rá.  Az én kis hős delfinem.